Fiatal, önálló felnőttként azt hittem, hogy hihetetlenül jól ismerem magam: tudom, mit miért teszek, hogy állok a világhoz és mit gondolok a környezetemről. Hát a frászt! Megérkezett a kislányom és felülírt mindent. Lerombolta a gondosan, érvekkel felállított teóriáimat és segített építeni valami sokkal valóságosabbat.
Manapság nagyon divatosak az önismereti tréningek. A csapból is az folyik, hogy a boldogsághoz vezető út, ha tisztába kerülsz önmagaddal. Ebben van valami, mégis azt gondolom, hogy önmagunkat igazán megismerni szimplán azáltal, hogy elhatározzuk, nagyon nehéz vagy lehetetlen. Kell egy élethelyzet, amely feszegeti a határainkat és rákényszerít, hogy teljes szigorral nézzünk szembe önmagunkkal. A babázás pont ilyen.
A babavárás egyenlő az álmodozással. Irreális jeleneteket képzelünk magunk elé. Kezdve azzal, hogy a mi szülésünk orgazmikus élmény lesz, majd folytatva, hogy a mi babánk sokat fog aludni, kipihentek, szépek leszünk, a szoptatással leolvadnak rólunk a kilók, a szerelmünkkel teljes nyugalomban, babakocsit tologatva fogunk andalogni a parkban és természetesen csupán apró nehézségek jöhetnek, amiket simán megoldunk. Na, ekkor jön a hideg zuhany.
Először a soha nem érzett elsöprő boldogság megspékelve egy kis hormonlökettel sokkol (ha bekukkantanánk a csecsemőosztályra, minden második kismamát síráson kapnánk, valójában a feldolgozhatatlan nagy öröm miatt), majd a hazatérést követően körülbelül öt perccel megérkező eszement aggodalom taglóz le. Ezt pedig, az elképesztő fáradtság követi. Ám egyszercsak, valahol a második-harmadik hónap derekán történik valami csodálatos.
A hatalmas káosz közepette, a csontig hatoló, fogcsikorgatósan fájó éjszakai kelések alatt (amikor szoptatás közben azon kapjuk magunkat, hogy két percenként álomba merülve bólogatunk, pont úgy, ahogy annak idején az öreg bácsi a buszon, akit értetlenül, megmosolyogva néztünk, hogy tud így elaludni) kezd kitisztulni a kép. Hahó, anya vagyok!
Bennem ekkor indult el valami egészen mélyről jövő nyugalom. Rájöttem, hogy el kell engednem az addigi igényeimet, nincs többet olyan, hogy „én azt szeretném”, főleg nincs olyan, hogy „én úgy szeretném”. El kell fogadnom ami van és élvezni, ahogy csak lehet: most nem alszunk? Akkor nem. Most alszunk? Ja, akkor most alszunk. Éhes vagy? Nem? Jó, akkor nem. Már megint cicit kérsz? Jó akkor adok. Anya hajat mos, nincs kedved megvárni? Jó, akkor csak felfogja és így tovább.
Megértettem, hogyha úgy élek, hogy semmi nem baj, nem ezek az élet nagy problémái, akkor megszabadulok rengeteg felesleges görcstől, aggodalomtól, ami bénít és csak jobban fáraszt.
Első hallásra talán megalkuvásnak tűnhet, de nem így van. Csupán az ember végre kénytelen mérlegelni, hogy mi az igazán fontos. Hogy mennyivel lényegesebb egy boldog, egymás arcába kacagós, ölelgetős, bújcizós egy vagy két óra a gyerekkel, mint egy gondosan beszárított haj vagy elkészített smink. A rugalmasság és a könnyedség új dimenziókat nyitott, melyben igazán megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy akkor élek igazán, ha beleereszkedek a helyzetbe, engedem, hogy mindennek meglegyen a maga ideje, nem sietek sehova.
Jelenleg van egy aprócska emberke, aki rám van utalva és nekem minden erőmmel azon kell lennem, hogy ő a legjobban érezze magát és fejlődjön. Életem egyik nehéz feladata volt elengedni a gyeplőt a többi fronton, hogy a kislányom és a szerelmem kezét foghassam mindennél erősebben, de ami történt, az egy hatalmas és csodálatos meglepetés volt. Olyan őszinte szeretetet és elismerést kaptam, ami többet ér mindennél.
Van egy kis lélek, aki erősnek, okosnak, szépnek, egy szóval tökéletesnek lát és valóban feltételek nélkül szeret. Ha ébren van, minden percében sugározza felém ezt a szeretet, amitől egyre jobban duzzad a mellkasom, végre lélegzem és igazán élek, minden pillanatban ordítani tudnék a boldogságtól. Igen, azt hiszem, már helyem van a világban és nem akárki, hanem Valaki vagyok.
