Elvesztettem a fonalat – a SZÜLÉS

Végigjártam az összes szülésfelkészítőt, megnéztem az összes videót, meghallgattam az összes történetet, jó tanácsot és végig úgy éreztem, hogy nekem menni fog. Egy cseppet sem féltem. Gondoltam, fel vagyok rá készülve lelkileg, testileg és szellemileg egyaránt. Mit nekem egy szülés, jöjjön bármi, megoldom. Aztán mégis elvesztettem a fonalat…

Terhességem alatt bármikor szóba került a szülés, a várakozás izgalmát éreztem, sosem rettegtem tőle. Vágytam ezt a kihívást, ezerszer elképzeltem, ahogy sikeresen teljesítem és a végső nagy nyomás után rám teszik a kislányomat és apukájával összeborulva örülünk. Hát nem így lett.

Azt előre elhatároztam, hogy én biztos nem leszek az a nő, aki egy kis görcs miatt bemegy a kórházba vaklármázni. Én csak akkor teszem be a lábam a klinikára, ha már tényleg nagyon szülök. A kiírt nap előtti estén kezdődött. Éjféltől 10-12 percenként jelentkeztek az összehúzódások, melyek egyre bizsergetőbb izgalommal töltöttek el. Próbáltam aludni, de nem sikerült.

Úgy éreztem magam, mint egy nagy utazás előtt. Pörögtem, cikáztak a gondolataim, lehet, hogy mindjárt megölelhetem és megpuszilhatom Őt. Hajnal háromkor már 7-8 percnél tartottam, fél ötkor pedig elmentem zuhanyozni, hajat mostam és szépen felöltöztem. Fél hétre bementünk a kórházba, ekkor már 5 percenként jöttek a fájások. Görcsben állt a gyomrom, de félreértés ne essék ekkor még jóízűen.

Bementem a vizsgálóba, ahol az ügyeletes doki megállapította, hogy tényleg szülök, még az elején tartunk, de mivel erős fájásaim vannak, hívjuk a szülésznőt.

Én büszkén szóltam ki a tolóajtón a szerelmemnek, hogy jöhet. Olyan boldog voltam, hogy elkezdődött. Gyerünk, hajrá, csináljuk! Aztán a környezet és az események hamar letörték a szarvamat. Bekerültünk egy vajúdóba, ahol kezdetben másik három páros szeme láttára szenvedhettem. A fájások jöttek-mentek, a párosok rotálódtak, de mivel mindenkit csak császárra készítettek elő, valószínű senki sem tudta átérezni igazán, hogy miért nyögök oly nagyokat. Megpróbáltam szolidan intézni a dolgot, de voltak pillanatok, amikor kiszakadt belőlem.

Itt indult a káosz. Zavartak. Mindenki. Az elkapott sajnálkozó tekintetek, a vizsgálni bejárkáló idegen orvosok, akik néha riadt tekintetű tanulókkal álltak körül (ilyenkor kedvem lett volna odakáromkodni, hogy képzeljétek, tényleg szülök jéé és ilyen, amikor tényleg fáj valami jéé), a szülésznő, aki igazából nem adott választ semmire, nem mintha tudtam volna értelmesen kérdezni. Na igen, ez volt a fő problémám, amivel nem számoltam. A fájdalomtól olyan állapotba kerültem, mintha álmodnék. Belül pörögtek a dolgok, de nem tudatosultak annyira, hogy azt érthető módon a környezetem tudtára tudjam adni.

Elsodort a fájdalom, fogalmam sem volt, hogy mi lenne jó nekem. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam segíteni magamon. Annyira elvette az energiámat, hogy túléljem az adott fájást, hogy a kettő között nem volt lelkierőm lehiggadni. Egy hevesen pörgő örvénybe kerültem és nem tudtam kirúgni magam. Ezen a helyzeten csak rontott, hogy nem volt egy segítő szakmai kéz, aki irányítson, a szülésznő semmi mást nem csinált, néha bejött és nézett fájás közben.

Teltek a percek, a fájások egyre hosszabbak és kibírhatatlanabbak voltak, az orvosom még mindig sehol. Néha bejött egy idegen, aki a lábam közé nézve (ekkor tényleg csillagokat láttam) megállapította, hogy még mindig egy ujjnyi. Az ötödik „egy ujjnyi” kifejezés után kezdtem rettegni, próbáltam silabizálni az órát, hogy vajon mennyi lehet az idő, azt hiszem ekkor volt délután fél kettő.

Pánikoltam. Utólag érzem, hogy irreális, de abban az állapotban, amikor egyre durvábban, embertelenül szenvedtem és nem volt vége, nem segített senki, nem mondtak semmit, én sem tudtam megoldani a problémát, na szóval ebben a kaotikus helyzetben reálisnak tűnt.

Fél négykor, minden előzmény nélkül berontott a szülésznő, hogy az ügyeletes doki úgy döntött, hogy műtünk. A szó hallatán egy pillanatra kitisztultam, egyszerre fogott el megkönnyebbülés és borzasztó aggódás, mert tudtam, hogy a kisbabámat nem szoríthatom a mellkasomra.

A császármetszés alatt vesztettem el teljesen önmagam. Nem volt tér és idő, a legmélyebb ösztöneim léteztek csak, nem érdekelt semmi más, csak a kislányom. Próbáltam résen lenni, hogy lássam, amikor kiemelik, de lemaradtam.

Nem láttam semmit, csak tudtam, hogy most történt meg. Az eljutott az agyamig, hogy valaki mondja, hogy 16:15, de túl bonyolultnak tűnt az időpont, hogy megjegyezzem.

Az első emlékem életem legcsodálatosabb emberkéjéről egy érzet. Nagyon nehéz leírni, még sosem éreztem ilyen felemelőt. Abban a pillanatban minden stressz és görcs eltűnt. Puhaság és illat, ami egészen mélyre az utolsó porcikámig hatolt. Elárasztotta az egész testemet. Ha tehettem volna, soha nem engedem el ezt a kis törékeny manót, de az eszem tudta, hogy neki is az a legjobb, ha valaki, aki képes rá átöleli és meleget ad neki. Tudtam, hogy az apukájánál most jobb helyen lesz, aki helyettem is nagyon megszeretgeti, amíg dolgoznak rajtam az orvosok.

Innen is köszönöm neki, hogy a lehető legjobban helytállt az egész szülés alatt, figyelt és koncentrált rám. Ami pedig a legfontosabb, hogy ott volt a kislányomnak az első pillanatokban és elmesélte neki, hogy mennyire szeretem. Társam volt, akivel együtt újra és újra végigcsinálnám az egészet. Köszönöm szerelmem!