Összegezve a kilenc hónapot; szép, békés és meghitt volt. Nem érdekelt, hogy változik a testem, nem zavart a plusz súly, a néha-néha rám törő hányás vagy a vizsgálatok, boldog voltam, mert tisztában voltam e történések okával. Egy dolog volt, ami ellen becsülettel küzdöttem: az aggodalom, a szorongás azzal kapcsolatban, amit nem tudhatok, csak remélhetek.
Reménykedésből nem vagyok jó. Sajnos életem egyik nagy feladata, hogy az ismeretlen jövőt megtanuljam pozitívan látni. A babavárásnál pedig az egyik legfontosabb, hogy a negatív forgatókönyvet sutba vágjuk, a görcseinket elfelejtsük, ugyanis a baba mindent érez. A tudat, hogy a pocakomban mozgolódó lélek ugyanazon megy keresztül, mint én, erőt adott, hogy felvegyem a kesztyűt az aggódás démonjával, ami ekkor mindennél erősebben próbálta átvenni a hatalmat.
A terhesség alatt rengeteg új, furcsa érzést észlel az ember, ráadásul fogalmad sincs, hogy odabent jól zajlanak-e a dolgok. Annyi minden elromolhat és sajnos erre a környezeted akarva-akaratlan, folyamatosan figyelmeztet a szenzációhajhász rémsztorikkal vagy a pusztán jóindulatból tett tanácsokkal, mondván: „Tudod, nehogy az legyen, hogy…”. Na, ilyenkor kell okosnak lenni és erőt venni magadon, hogy a negatív gondolatok ne kússzanak be a fejedbe. Nekem egy nagyon egyszerű technikám volt erre, ami néha jobban, néha rosszabbul sikerült. Egész egyszerűen homokba dugtam a fejem és nem voltam hajlandó elolvasni, meghallani vagy meglátni azon információkat, melyek a negatív jövőről szóltak. Természetesen minden vizsgálaton részt vettem, de nem olvastam utána, hogy milyen rendellenességeket vagy betegségeket szűrnek. Nem kérdezősködtem, csupán annyi volt a lényeg, hogy minden normális-e. Az „Igen, normális” válaszokra megnyugodtam és nem bújtam a netet, hogy különböző fórumokon hasonlítgassam leleteim eredményeit másokéval.
Őszinte leszek, előfordult az is, hogy valami furcsát éreztem a pocak körül, a dokit már kínos lett volna azon a héten harmadjára felhívni és ekkor engedtem az internet csábításának, hátha okosabb leszek. NEM LETTEM! Sőt, mindig találtam valami olyat, ami eszembe sem jutott volna mint probléma, így plusz három aggodalmat magamra szedve álltam fel a monitor elől. A vége mégis mindig az volt, hogy teljesen normális amit érzek és felesleges volt idegesíteni magam.
Azóta mi a helyzet? Született egy tökéletesen egészséges és gyönyörű lányom, természetesen aggodalmak közepette (de ez egy másik bejegyzés témája lesz). Ugyan háborút még nem nyertem az aggódással szemben, de sok csatát már igen. A harc a most két hónapos kislányom mellett folytatódik és azt sejtem, míg élek nem is ér véget. Hogy miért? Mert attól fogva, hogy a kezedben foghatsz és magadhoz szoríthatsz egy kis pihe-puha lényt egy hatalmas lélekkel, akinek a világon a legfinomabb illata van, na szóval, onnantól kezdve semmi mást nem akarsz, csak gondoskodni róla, törődni vele és boldoggá tenni. Ezt a feladatot pedig aggódás nélkül lehetetlen megoldani.