Ez veled történik. Nincs kifogás. Nincs visszaút. Akarat, sietés, pörgés, munka, pénz, a hidegség, az embertelenség körforgása túlpörgött, megakadt a kerék. Fájdalmasan nyekereg. Megáll. Nincs más mód életben maradni, MEG KELL ÁLLNI!
Amikor elér a hullám, mely stoppot int, szembesülsz. Rádtör a pánik, kéred vissza, akarod az életed. Kapálózol, mint vízbe fulladás előtt, levegőt akarsz kapni. Nem tűröd a változást, bizonytalan. Nincs bizalmad a jövőben, a megfoghatatlanban. Mi lesz? Hogy lesz? Szorosan behunyod a szemed, vergődsz. Nem esik jól érezni, fáj, ijeszt. Aggódsz a családért, magadért, a világért.
Izmaid merevségig feszülnek, elfáradsz. Ellazulsz, elenged szemed szorítása, elkezded kinyitni. Üveges tekintettel veszel egy mély levegőt. Tudsz lélegezni, élsz, látsz. Látsz olyat is, amit eddig nem, érzel olyat is, amit eddig nem. Tisztul a kép, mások az arányok. Más a rossz és más a jó. Már tudod, érzed nem számít mit akarsz, követelsz. Megtanulod, amit rég elfeledtél. Megtanulod, hogy nem te írod a forgatókönyvet. El kell fogadnod! Nem akarod? Hát persze hogy nem. Aztán már akarod, de nem megy? Hát persze hogy nem. Aztán egy pillanatra sikerül? Hát persze hogy sikerül. És mi történik?
Megérkezel. Nincs kifogás. Nincs visszaút.
Ez te vagy és te itt vagy. Itt és most.
Túl keveset tulajdonítunk a szónak: pillanat. Pillanat melyben benne van minden, találkozik a múlt a jövővel. Éld meg, szenvedd, élvezd, sírd, nevesd, utáld, szeresd. Merülj el benne! Ne félj, kapsz majd levegőt!
Nekem ezt tanította a koronavírus.
Mi történik ebben a pillanatban? Írok és hálát érzek. Van egy gyönyörű családom, nekem nem kell több. Köszönöm! Aztán aggodalmat érzek, hogy maradjon minden így, aztán reményt, hogy így lesz. Aztán elvesztem a fonalat mert ismét a jövőről gondolkodom.
Tanulnom kell még, hisz van rá időm…