Fekszem a műtőasztalon, nehezen veszem a levegőt. Menekülnék, de már nincs visszaút, kigyúltak a fények, megkezdik rajtam a munkát…
Abszurd az egész. Mantrázom magamnak, hogy csoda történik. Nem akarok arra figyelni, hogy éppen felvágják a hasam, de amit érzek nem enged teret a megható gondolatoknak.
Igazából nem is az érzés a gond, persze elég furcsa, hogy miközben keresik bennem a gyereket, mintha kifordítanák a testem és minden belsőszervemet eltolnák a helyéről. Na de nem is ez a lényeg, hanem a hangulat, ami körülvesz. Az orvosok higgadt tekintete és határozott mozdulatai vegyülnek a könnyed lazasággal és magabiztossággal, ahogy a rizikósabb részeknél feszült csönd uralkodik, úgy a következő rutin lépésnél nevetve beszélgetnek. Beszéljenek csak, addig én is elhiszem pár pillanatra, hogy egy veszélytelen semmiség történik velem. Hihetetlen, hogy egy-egy szó milyen jelentőséget kap egy ilyen helyzetben. „Hopp”, „nahát”, „érdekes” kifejezések hasító félelemmel töltik el az embert, a „nah ezt oldjuk meg” félmondatról pedig ne is beszéljünk.
Az események csúcsosodnak.
Három hatalmas nyomás a gyomorszájam körül és a pánik ismét megérkezik a történetbe, ahogy három éve (írtam arról is), csak most máskor, máshogy. Leírhatatlan, amit érzek. Brutális, ami a testemmel történik és ez ijesztő. Távolról hallom ahogy az aneszteziológus azt mondja: „mindjárt vége”.
És akkor felsír! Kiszakad belőlem a nevetés. Érzem, hogy jól van! Megkönnyebbültem.
Megszületett Csákányos Barka!
Csend. Egy pillanatra mindenkin átfut, csoda történt. A rutin közepette megáll az élet, de tényleg csak egy leheletnyi időre. A születés rövid ünneplése ez.
Aztán megy minden tovább. A vörös kezek, lábak kapálódznak, ahogy elviszik a szokásos vizsgálatra. Apa is siet ki, hogy magához ölelhesse. Én még fekszem a műtőasztalon és az aggódás újra teret nyer. Igen, határozottan jobban féltem magam mióta gyerekeim vannak. Küldöm az energiát az orvosoknak, nehogy kifogyjanak belőle és valamit itt, a végjátszmába szúrjanak el. Valószínűleg mosolyognának rajtam, ha hallanák a gondolataimat: vajon figyelnek, vagy elfáradtak? Remélem nem hagytak bennem műszert? Jaj, csak nehogy valami hülye fertőzés? Hibázhatnak, sajnos ők is csak emberek. Szépen varr? Kérlek, koncentrálj! Mennyi lehet a vérnyomásom? Legyen már vége!
Aztán tényleg vége, megköszönik egymásnak a munkát, nekem gratulálnak és valószínű isznak egy jó kávét.
Érdekes helyzet ez és annyira jellemző a mai világra. Kettőség: a természet megerőszakolása, ám az emberiség egy bravúros megoldása. Nem tetszett, hogy programozott császár lévén nekem kell megválasztanom a napot, hogy a kislányomat mikor sürgessük a világra. Furcsa volt és megszokhatatlan, hogy tudom a pontos időpontját életem nagy eseményének. Úgy éreztem, így belerondítunk a várakozásba és az ő ütemébe. Utólag mégis be kell vallanom, hogy ez a beavatkozás, melynek a nevét kimondva áll a szőr a hátamon, másodszor mentette meg az én és gyerekeim életét. Köszönöm! Örülök, hogy vannak olyan emberek, akik vállalkoznak arra, hogy hihetetlen hidegvérrel, precizitással vágják fel társaikat, nem engedve maguknak erős érzelmeket csak a célra koncentrálnak és életeket mentenek. Mit számít, hogy nekem ez kényelmetlen. Örülök, hogy itt lehetünk!