Milyen érdekes hogy az ember érzelmei hogy befolyásolják az időérzékét. Felemelem a fejem és magam előtt látok egy kész hölgyet. Szokásomhoz hívem sírnom kell természetesen a büszkeségtől és a boldogságtól, de egy ici-picit mástól is facsarodik a szívem…
Miért van, hogy az érzelmeink folyamatosan befolyásolják az időérzékünket és az idő egyfolytában hat az érzelmeinkre? Gyűlölők nosztalgiázni. Utálom, hogy a dolgok megismételhetetlenek. Nem tudom elfogadni, hogy ami annyira jó volt az elmúlik. Ugyanakkor áldom az eget, hogy a rossznak is vége egyszer és hogy mindig jön valami, ami szerencsére tartogat olyan jót, amit még elképzelni sem tudunk. Nade, (most pesszimista leszek, ezt a mondatot csak a kisördög súgja a vállamon) mi a tuti? Hát az, hogy a fantasztikum már elmúlt, arra biztosíték, hogy még jön valami jó, nincs.
Ez az egész miért jutott most eszembe?
A folyamatosan facsarodó szívem okán. Maja az egyetlen, aki úgy tud kínozni, hogy boldog vagyok tőle. Hogy mivel? Azzal, hogy olyan okos, ügyes, szép, leleményes, szellemes, humoros, amilyet soha elképzelni sem tudtam. Nagyon őszinte leszek, egyszerűen, ha nem tudnám ezer százalékra, hogy belőlem van, nem hinném el. A nap minden órájában szembesülök azzal, hogy milyen nagyon gyorsan megy az idő. Annyira rövidnek érzek minden pillanatot. Ő már egy kislány, aki már cseppet sem baba, egyre önállóbb, egyre kevésbé van szüksége rám. Soha többé nem kell már büfiztetnem, mózesben ringatnom vagy szoptatnom. Egyszer valaki azt mondta, hogy az anyának a gyereke születésétől kezdve az elszakadásra kell készülnie. Hát én nem akarok elszakadni, de közben tudom, hogy szépen lassan, apránként egyre hátrébb kell lépnem, hogy onnan figyelhessem, hogy alakul kis emberkévé, hogy küzdi meg az első játszmáit, hogy győzi le a félelmeit és hogy éli meg az örömeit. Már előre félek a bölcsődétől, de azt hiszem ez megér egy külön blogbejegyzést.
Sokszor megállítanám az időt.
Bármelyik kimerevített pillanat rengeteg érzelmet hordoz magában. Miközben élem a jelen boldogságát gombóc lesz a torkomba a tudatól, hogy ez is hamar elmúlik és hogy mennyi szép dolog történt már. Érdekes kettőség kavarog a fejemben. Az előbb még a pocakomban csuklott, most meg már ő pelenkázza a Cumi Babáját, igen, a kettő között eltelt idő öt percnek tűnik. Furcsa, elvarázsolt öt percnek, hiszen ha nem az idő hosszára, hanem a megélt dolgok sokaságára és intenzitására gondolok, akkor olyan zsúfolt, amellyel akár egy egész életet meg lehetne tölteni.
Az anyasággal azt hiszem teljesen átalakult az idő fogalma. A napok hosszú sora tömött, tartalmas pillanatnak tűnik, ami egyre velősebb. Szerencsésnek érzem magam, hogy felismertem, minden pörög és fut tovább. Így megtanultam élni és lubickolni benne. Ugyanakkor a tudás teher is. Tisztában vagyok vele, hogy minden folyamatosan változik. A kiragadott pillanatokat búcsúztatni kell. A sok búcsú pedig szívfacsaró.