Hát igen, eljött a pillanat, amikor már nemcsak babázni, de nevelni is kell. Ki kell jelölni a határokat. Nade milyen áron, lehet ezt szeretve vagy muszáj büntetve…
Nem akarok az a lúzer szülő lenni, akit nem vesz komolyan a gyereke. A háta mögött kineveti, a szavait semmibe veszi. Olyan anya szeretnék lenni, aki nyomot hagy a gyerekben és ha kell és muszáj, akkor tudja irányítani, terelni.
Észrevettem, hogy a gyereknevelésben az aranyközéputat megtalálni nagyon nehéz, túl sok a vékony mezsgye. Ám most jelentem, elindult a dackorszak, ami minden átmenet nélkül az arcomba vágta, hogy vége a babázásnak, itt bizony nevelni kell.
Igen, olyan könnyű mondani, hogy következetesen, nyugodtan, türelmesen. Ne engedjünk meg mindent a gyereknek, de ne legyünk túl vaskalaposak, fontos, hogy megmaradjon a saját akarata. Sok jó, általánosító tanács. Mi van a konkrét esetekkel? Abban a pillanatban soha senki nincs összezsugorodva a vállunkon, hogy onnan sustorogja a fülünkbe a helyes lépéseket, reakciókat. Jelenleg ismét egy nagy mélyvízben érzem magam, fulladozom a kérdések tengerében és egyelőre még csak pillanatok, apró sikerek, amikbe kapaszkodva egy-egy levegőt veszek.
Jelenet a következő: ébredés sírva, “álmos vagyok”, de nem akar már aludni, “szomjas vagyok”, de ellöki a vizet, ha közelítek a pohárral, “éhes vagyok”, de nem jó a zabkása, amit egyébként minden reggel ő maga kér, nem jó a szendvics sem, sem a gyümölcs, “spagettit”, hát az reggel nyolckor bizony nincs. Etetőszékből ki szeretne szállni, ha kiveszem sikítva üvölt, ha beteszem kapálódzik, a kezembe homorítva visít. Nem tudjuk mi a baj, se ő, se én. Leteszem a földre, veri a lábát a talajhoz, ekkor konstatálom, hogy azt hiszem korán érő lányom van. Még csak másfél éves, de a dackorszak elérkezett.
Ilyenkor mit kell csinálni? Megölelni, magára hagyni, hideg vízzel megmosni az arcát vagy a durvább leönteni? A hisztéria kissé rám is átragad, legalábbis nem vagyok nyugodt: az egyik pillanatban legszívesebben üvöltenék pont olyan hangosan mint ő, aztán elkap a röhögőgörcs, majd komolyan aggódni kezdek, hogy valami komoly baja vagy fájdalma van, még talán pityergek is kicsit. Folyamatosan próbálom a kíméletes megoldásokat, de kezdek kifogyni a készletből. Szerencsére fárad és a következő öleléshullámra már kezd megnyugodni. De jaj, vigyázz anya! Nem mindegy, hogy mit mondasz a következő fél órában, mert egy óvatlan szó, egy nem tetsző tekintet vagy egy egyszerű NEM újra elindíthatja a hisztilavinát, ami ezúttal végképp betemet.
Apropó NEM. Ez a szó, ami körül újabban az életem forog. Ez az időszak a “NEM”-ek harca és a küzdelemé, hogy a NEMet igenre váltsam. Én komolyan NEM értem. Úgy emlékszem, ha a szüleim azt mondták, hogy NEM akkor befeszültem és abbahagytam, amire készültem. Persze ott volt bennem az akaratom energiája, amit nehezen tudtam megemészteni, de ezt ösztönösen megpróbáltam elrejteni. NEM tudom mivel érték el, komolyan fogalmam sincs mi lett volna a következmény, nem próbáltam ki. Hangsúlyozom, én így emlékszem.
Na de a lányom, ha kiejtem a NEM SZABAD kifejezést, mintha benyomnék egy gombot: megváltozik a testtartása, a szeme állása, csillogása, elönti az adrenalin. Tekeregnek a kis agytekervényei és felvillan a kihívás című tábla. Ekkor rám néz egy speciális bujtatott mosollyal, és csak azértis megcsinálja az adott cselekvést.
Most légy okos Domonkos!
Futtatom a fejembe a lehetséges reakciókat, ami persze attól függ, hogy mennyire komoly az a dolog, amit véghez akar vinni vagy már véghez vitt. Ugyanis azt hiszem itt van a kutya elásva. Talán ez az értékrend kialakításának az első lépése, mi mit tartunk fontosnak, mennyire és miért. A másodperc tört része alatt kell felmérni a helyzetet, mérlegelni és dönteni. Ez aztán éles! Komoly hatása lehet egy-egy elrontott vagy elhalasztott tettnek.
Hol vannak a határok? Mindig be kell tartani őket? Mi a retorzió? Van-e retorzió? Kire, hogy hat? Az én kislányomnak mi a jó? A mi kapcsolatunknak mi a jó? Hol van a határ a tisztelet és a félelem között? Hol van a határ aközött, hogy cinkostársam vagy, hogy nincs súlya a szavamnak? Hol van a határ a szorongó vagy a szófogadó gyerek között?
Eddig könnyű volt majomszeretettel babázni, maximum nekem volt nehezebb, hogy ringatom, nem egyedül alszik el és még sorolhatnám. Most már tudja, hogy ő a Maja, nincs egybeolvadva anyával, önállósodni akar és dönteni dolgok felett. Szeretném, hogy jól döntsön. Igen, már most. A kérdésem csak annyi: hogy csináljam? Hogy legyen egy laza gyerekem, aki nem akar megfelelni másoknak, de a szabályokat betartja? Hogy legyen a nemből, igen, a sírásból mosoly? És ami a legfontosabb, hogy neveljek boldog embert? Segítség!