Aludni vagy nem aludni – ez itt a kérdés

Már öt és fél hónapja nem alszom. Hogy ez mit jelent pontosan? Az elmúlt időszakban 2-3 óránál nem aludtam többet egyszerre. Most biztos sokakban felmerül (főleg, aki szerencsés volt és jól aludt/alszik a gyereke), hogy én rontok el valamit, félrenevelem, nem vagyok elég következetes. Nem így van…

Van egy áldott jó, békés, nyugodt kislányom, akivel tényleg nincsen semmi probléma. Gond nélkül belesimult az életünkbe, szeret közénk tartozni, igazi családi csapatjátékos. Csupán egy picike bökkenő van: éjszaka nem tud egyedül aludni és visszaaludni. Amint megébred, igényli az ölelésemet. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez igazából nagyon jól esik és egy kis huzavonát követően szinte mindig összebújós alvásba torkollik.

A világon nincs jobb dolog annál, amikor a puha pofi az arcodba szuszog vagy egy fejecske, csukott szemmel és csücsöri szájjal túrja magát a hónaljad felé, kis ügyetlen kezekkel markolva a hajadat, így segítve magát még közelebb. A megnyugvásról és az óriás sóhajról ne is beszéljünk, amikor megkapja, amiért nyomakodott. Na de ugye, a jóból is megárt a sok!

A töméntelen mennyiségű adok-kapok szeretetnek ára van. Az egyetlen dolog, ami miatt ezt problémának élem meg, hogy kezdek nagyon kimerülni. Minden nap mintha aprócska ólomgolyókat kötöttek volna a szemhéjamra, amit igen nehéz nyitva tartani és akkor mondanom sem kell, hogy a tarkómat mekkora málhazsák nyomja. Van, amikor sikerül felülkerekednem és felpörgetnem magam, hogy pár órára eltűnjenek a tünetek, de kis idő elteltével még keményebben jönnek a fáradtság utálatos jelei.

Ezen oknál fogva kezdtem el komolyan gondolkodni, hogy hogy oldjam meg ezt a nem kis feladatot, mielőtt teljesen elfogyok. Minden éjszaka egy újabb kihívás. Indulunk szokásosan: az esti vacsiba belealszik, ekkor még sikerül az ágyába leraknom, ám legkésőbb két órán belül indul a „móka”. Nyökög, gyűri magát. Van két percem eldönteni, hogy mit csináljak (körülbelül ennyi idő kell, hogy teljesen felébredjen, ha pedig magához tért, szigorúan nem enged az azt követő 3 órás ébrenlétből). Na szóval, össze kell magam szedni és rájönni, hogy mi lehet a pontos igény. Vajon tényleg éhes, netán szomjas, fázik, melege van, bedugult az orra, kényelmetlenül fekszik, fáj a pocakja, sok a pisi vagy csak szimplán nem akar egyedül aludni? Egyet tudok, ha cicire teszem, tuti újra alszik (az ágyunkban) 10 percen belül, de ugye ez ismét nem segít közelebb a megoldáshoz.

Milyen verzió van még? Az első: az ágyában hagyom, rázom, ringatom, énekelek (az Alma együttes egyetlen száma hatásos, az is százhetvenhétszer). Hát, ez a legkockázatosabb 98%-ban újabb ébren töltött három órához vezet. A második: kiveszem az ágyából ugyan, de a tej forrását gondosan elzárom és próbálom úgy tartani, hogy még az illata se csapja meg a kis éhenkórászt. Az ezredik guggolás után (ugyanis nyugalmasan ringatni nem elég, minimum 30 cm-es föl-le mozgást kell produkálni) már jobb eredménnyel alszik vissza és tudom újra az ágyába rakni. Ezzel csak az a baj, hogy a most már 8,5 kg-os csomagocskával nem mindig van erőm egy 45 perces fitness órához az éjszaka közepén. A harmadik: töredelmesen bevallom, hajnal öt fele általában már csak erre van kapacitásom, odaadom neki amire leginkább vágyik és nyugalmasan, bár meglehetősen kényelmetlenül, alszunk tovább hárman a nagy ágyban.

Igen, tudom, van egy negyedik, számomra rettegett megoldás a „Miért nem hagyod sírni egy kicsit?” című megoldás. Kövezzenek meg, de én erre képtelen vagyok. Miért? Kezdjük ott, hogy ahhoz, hogy ez eredményes legyen és a végén alváshoz vezessen, nem kicsit kell hagyni, hanem akár órákat és 10 perc után én nem sírásnak, inkább kétségbeesett fuldoklásnak, sikításnak, önkívületi állapotnak nevezném, ami történik. Sokat gondolkodtam, hogy vajon velem van-e a baj, hogy én ragaszkodom-e túlságosan, esetleg rosszat teszek-e azzal, ha nem kényszerítem bele egy ilyesfajta önállóságba. Arra jutottam, hogy az anyáknak két tábora van: a sírni hagyó anyák és a zombi anyák csoportja. Én utóbbit erősítem és hosszadalmas fejtörést követően kijelenthetem, hogy ez után is azt fogom.

Őszinte leszek. Kegyetlenségnek érzem, hogy egy csecsemőtől, aki nemrég még a testemtől kapott védelmet, elvárjam, hogy teljesen egyedül megoldja az éjszakát, és mint egy robot, ha felkel, minden gond nélkül altassa vissza magát. Ja és ha nem teszi, akkor sírjon addig, amíg tud, egyszer úgyis elfárad. Ahogy írom, most is mélységesen felháborít ez a hozzáállás. Sokan mondják, hogy persze most az a divat, hogy elkényezteted, minden problémára a cici a megoldás stb…, de én úgy vélem, hogy ez nem divat, hanem ösztön kérdése. Nekem azt súgja az anyai megérzésem, hogy szüksége van rám és ilyen szinten nem hagyhatom magára, kutya kötelességem kibírni az ezzel járó nehézségeket.

Eldöntöttem, nem foglalkozom a riogatásokkal miszerint kezelhetetlen, önző csemetém lesz, ha nem hagyom sírni. Természetesen nem adom fel, próbálkozom az enyhébb módszerekkel és szívesen fogadok bármilyen tanácsot, de többet én nem hozom fel a témát, nem nyafogok és büszkén kóválygok tovább nap mint nap, várva a mágikus éjszakát, amikor az esti vacsoráztatás után csak reggel emelem fel a fejem a párnáról a megszokott nyökögésre.

Végezetül ismét köszönetet kell mondjak életem párjának, aki ebben is támogat. Elviseli a passzivitásomat, de egyből felveszi a tempót, ha van egy kis energiám aktívnak lenni. Jól esik és megnyugtat ez a harmónia. És igen, anya egy kicsit nem normális, amikor elszalasztja azt a kevés alkalmat is, amikor aludhatna, csakhogy megírjon egy újabb blogbejegyzést.