Az elmúlt tíz hónapom életem legérdekesebb és érzelemdúsabb időszaka volt minden szempontból. Ég a szemem, szédelgek, fáj a hátam, nem mostam még fogat, pedig már délelőtt tizenegy óra van és egy hatalmas káosz közepén ülök a konyhai széken kint az erkélyen ölemben a laptoppal.
Az egyik lábamat egy babakocsin tartom, fél szemmel egy GYÖNYÖRŰ, szuszogó (két percenként a hasa miatt fintorgó, felébredni akaró), pihe-puha CSODÁT ringatok és figyelek.
Igen, egy baba pottyant közénk, az én babám, a MI babánk, akit mindennél jobban, elsöprően szeretek, de inkább azt mondom, hogy az iránta érzett érzelmeimre nincsenek szavak, mert a szeretet túl renyhe kifejezés. Pont ez a bennem munkáló ismeretlen erő minden jónak és rossznak, újnak és ismeretlennek az okozója. Az erő, ami miatt úgy érzem, nem bírom magamban tartani a sok-sok gondolatot, érzelmet és tapasztalást, ami kavarog bennem az egy hónapos kislányom mellett.
Most jött el az a pont, hogy szeretném kiírni magamból érzelmeimet és gondolataimat. Így, talán bennem is jobban letisztul a mámoros káosz és talán sorstársakra vagy leendő sorstársakra lelek, akikkel hatalmas vigyorral vagy éppen összeszorított fogakkal, repülve a boldogságtól vagy izzadva a kételytől, de a humorunkat soha el nem veszítve együtt csináljuk végig ezt a csodás időszakot. Hát ezért írok én is blogot.
